Le tudnán írni ?
- Jó napot, Marea 1.9 dízel, 1997, 74kW, hátsó pofát keresek !
- Minta kellene, kétféle van, éppen 97-ben van a váltás, előtte Bendix, utána Lucas rendszerű
- Hűha. Nincs még kiszedve, de tudom a méretet.
- Méretre azonos, 203x92
- Akkor miben tér el ?
- Teljesen más a pofa kialakítása.
- Aha... Le tudnád írni, melyik hogy néz ki ?
- Persze. Mindkettő kifli alakú, a Bendix rendszerű az luk-bevágás-luk-luk-háromszög, a Lucas pedig luk-kisbevágás-krumpli-luk.
- Azt hiszem, kiszedem, köszi.
Seat szervíz
Ülök Szigetszentmiklóson.
- Jó napot, XY vagyok Tiszaújvárosból. Vettem önöknél egy Seatot.
- NÁLUNK ??? (Nem árulunk autót...)
- Hát nem önöknél, de maguk mellett, Pesten.
- Jaaa, értem. Miben tudok segíteni ?
- Meg tudná mondani, melyik a legjobb Seat szervíz itt Tiszaújvárosban ?
- Természetesen, a főutcán Szabóék. Tudja, az öreg Szabó bácsi fia csinálja. Régen Opeleztek.
- Aha, tudom, rendben, nagyon köszönöm. Viszlát !
- Viszlát !
Azték harcosok
Éppen Szálkára készültünk az autóbuzik egy részével, és a szombati reggelimet a TV előtt fogyasztottam el. Ritka pillanatok egyike ez. Nem vagyok nagy tévéfogyasztó, de vagyok annyira szerencsés, hogy ilyenkor mindig tartalmas és informatív műsorokat fogok ki.
Ez alkalommal a szokásos ölős-baszós gyermekrajzfilmek helyett egy, az azték birodalomról szóló ismeretterjesztő film ment, rá is tapadtam rendesen.
Érdemes volt. Megtudtam példul, hogy az aztékok a következőképpen vívták a háborút:
- Amikor eldőlt, hogy csata lesz ("ha eső nem lesz..."), a két vezér összeült egy csendes árnyas sarokban, és megbeszélték a koreográfiát. Ki hová áll, ki merről merre szalad majd, és eközben kit kell majd a közelben lekardoznia, stb...
- A csata reggelén gondosan felsorakoztak a megbeszélt helyen, egymással szemben. Igyekeztek rémisztő arcot vágni, és énekelni kezdtek. Hangosan, ijesztően, hátha megrémül az ellen. Gondolom, hamisan is.
- Amikor már elég sokáig énekeltek egymásra, és nyilvánvalóvá vált, hogy itt kemény, tökös, énekálló férfiak vannak, nem holmi ágybavizelők, akkor komolyra váltott a cselekmény. Elkezdték ugyanis egymást kövekkel dobálni. Na persze nem a magukkal hozott darabokkal, a francnak sem volt kedve cipekedni. Azzal dobáltak, amit a lábuk alatt találtak. Ha éppen sík legelőn csatáztak, akkor ez egészen komolytalan burleszk-jelenetté nőhette ki magát - de nem volt szabad kihagyni az évszázados koreográfiából. Közben persze tovább énekeltek.
- Ha a kődobálás sem vezetett eredményre, akkor nem maradt más, mély sóhajtás után megmarkolták a fegyvereiket, és egymásra rontottak. No nem amolyan Hübelebalázs módra - szigorúan követve a megbeszélt menetrendet. Nem volt oldalbatámadás, bekerítés, ilyesmi, csak szimplán ki-ki a párjához ment. Ott sem kezdtek rögtön kaszabolni, előbb megálltak egymással szemben, és kiabáltak. Hogy pontosan mit, nem tudni. Szidták-e egymás felmenőit, vagy az ellenfél öltözékére, frizurájára, testalkatára tettek-e becsmérlő megjegyzéseket, vagy szimplán artikulátlan üvöltözés volt-e, örök rejtély marad.
Az azték harcosok igyekeztek itt megállni, és kultúrember módjára kevés vért ontani a csatamezőn. No nem azért, mert ennyire emberbarátok voltak - sokkal inkább az vezérelte őket, hogy a kardozás nélkül magát ijedtében összesza... megadó ellenből príma, elsőosztályú hadifogoly válhatott. Őket élve, libasorban hazavezették, majd az ünneplés után-alatt ún. szabadkezi szívkitépés útján kiválóan fel lehetett őket áldozni az isteneknek.
- Ha minden békés kísérlet csődöt mondott, és nem maradt más lehetőség, nekiláttak a kaszabolásnak. Itt már nem számított a koreográfia, meg a civilizáltság, csak az, hogy minél több alkatrészt szeljenek le egymásról a bot végére applikált éles kőlemezekkel. A minden-zsákmányok-királya díjat persze a fejlevágás érdemelte ki, mégsem volt igazán népszerű. Bár komoly érdemnek számított, kevesen bíbelődtek vele. Farúdba ékelt obszidián-darabokkal ugyanis nem könnyű az ilyesmi.
Persze, fejet levágni bármivel lehet, akár kanállal is, csak nagy türelem kell hozzá.
A minden külsőségektől mentes állati vérontás persze csak a pórnép kiváltsága volt. A nemesebb, társadalmilag magasabban álló harcosok díszes ruhákban küzdöttek. Ki-ki választott magának egy szimpatikus állatot, amelynek beöltözött, és amelynek harcmodorát utánozva leküzdötte ellenfelét.
Ezt annyira komolyan vették, hogy az azték sasharcos szárnyaival csapkodva, vijjogva csapott le az ellenfélre, és (miközben obszidián-intarziás botjával igyekezett lereszelni a delikvens fejét, ugye) csőrével csipkedte.
Volt még a Jaguár-harcos is, ő (nevéhez híven) a földhöz lapulva lopakodott kiszemelt zsákmánya közelébe, majd váratlanul a hátára vetette magát, és foggal-körömmel kezdte marcangolni. Ezalatt persze megcsapkodta az obszidián-rúddal is, hátha...
Én persze továbbgondoltam.
Azték nyusziharcos:
Hátracsapott harci füleivel oson a fűben lapulva, remegő orrcimpákkal körbeszimatolja az ellenfelét, körbebogyózza, majd lerágja körülötte a füvet.
Azték gólyaharcos:
Körbekelepeli, majd hatosikrekkel ajándékozza meg.
Azték mackóharcos:
Miután irtó hangosan a fülébe brummogott, az ellenfelével alszik.
Azték sünharcos:
Igen, igen. Halkan röfögve odalopódzik, kimereszti a tüskéi, és többedmagával körülvesz, szúrós felével kifelé, majd kivezet a tömegből.
Érdekes, izgalmas idők voltak ezek...
...és hogy le ne maradjunk, kérlek, szavazz !
(Szilánkok még...)