Ott voltunk tegnap. Megnéztük, meghallgattuk, megkóstoltuk.
Tom Jonest. Az őszhajút.
Nem nagy meglepetésre a Sportaréna úri közönségének jelentős része a nyugdíjkorhatáron túl volt, de a szimpatikus hangú úr első lemezét 1964-ben adta ki, hát nem lepődtünk meg.
Felettünk két idősebb hölgy ült, azt hiszem, az egyikük lányával. A kezdés előtt és a szünetben sok érdekes információval lettünk gazdagabbak. Megtudtuk, hogy Hölgy1. sajnos nem tudott egészségügyi maszkot vásárolni a patikában, pedig elég nagy a veszélye, hogy az Arénában beszerez egy H1N1-fertőzést. Elmesélte Hölgy2-nek, mi a különbség az automata és a kézi sebességváltó között, és miért veszélyes kezdő sofőr alá automatát adni.
Az előzenekar (sehol nem lelem a nevüket) sem volt rossz, de azért az egekig nem pörgette a hangulatot. Volt időnk körbenézni, megmosolyogni a Bátonyterenyei Nyugdíjasklub küldöttségét, akik csillogó szemmel, komolyan izgulva várták a férfiideál felbukkanását. Szintén volt idő kibeszélni az énekes leányzót. Jó lába, jó segge volt, csodálatos hangja, és ahogy magamban megállapítottam, valószínűleg hörögve élvez. Igazi nyers húson élő nőnek tűnt, és így is mozgott, így is énekelt.
Érdekes közjáték, hogy komoly székelykáposzta-szag kezdett terjengeni a környékünkön a szünetben. Csak remélni mertem, hogy valaki egy jóizű vacsora után böffentett egy méreteset, nem pedig most falatozik éppen egy jó hazait, kis piros lábasból. Tündérem esküdött rá, hogy TJ rendelt ilyet fellépés előttre, és annak illata szivároghatott ki a színpad mögül.
A szünetben átszerelték a sötét színpadot, közben minden egyes elsuhanó árnyékra rávetődött a melletünk lévő szektor fele, és folyamatos füttyögéssel, tapssal próbálták rávenni a kezdésre az énekest. Ezalatt ő nyilván ült az öltözőben, és egy k*rva kukkot sem hallott ebből :)
Közben azt is megállapítottuk, hogy a szemben lévő legfelső szektorban milyen kevesen vannak. Nagyjából 80-100 férőhely lehetett, amelynek közepét felülről egy reflektor világította meg. A fényfolt üres volt, körülötte a félhomály peremén pedig ült összesen kábé tíz ember.
El is döntöttem, hogy ha ötösöm lesz a lottón, a legközelebbi gigakoncertre megveszek egy lenti szektort, beülünk a közepére ketten. Egy szék távolságra, mert megtehetjük. Aztán az üres szektor közepén - kezemben libegtetve a fel nem használt 120db jegyet - kényelmesen elterpeszkedve megnézem mondjuk Michael Jacksont. Vagy valaki mást.
Mellesleg iszonyúan furcsa volt a helyzet, én most jártam először a Papp László Sportarénában. A BS-ben viszont jónéhányszor, még ifjú és bohó koromban. Ez furcsa volt és bizarr, hiszen belülről nincs sok különbség. Dühöngő, színpad, székek, szevasz. Mutogattam is folyamatosan kedvesemnek, hogy ott ültünk például a "David Copperfield-koncerten" szemben, amikor meg Ricsén voltunk, balra fent ült egy csomó nyugdíjas. Tündér meg folyamatosan oltott, hogy az nem lehet, mert itt még nem is jártam. Aztán a végén elintéztem egy "én itt jártam akkor is, csak az épület nem" fordulattal.
Aztán hirtelen leoltották a fényeket a nézőtéren, felkapcsoltak néhány kellemetlenül fehér reflektort a színpadon, és nekiláttak a zenészek. Rövid intró után megjelent az is, akiért jöttünk.
Las Vegas Kordagyurija, a Hangember (an: Voluman), Tom Jones. Feketében, ősz hajjal és ősz szakállal.
Az Ember, Akitől Elvis Tanulta A Mozgást.
És rákezdett.
Az Aréna közönségét egyébként igen gyorsan megnyerte, amikor a beköszönésében a szokásos Bjúdöpeszt helyett az anatómiailag korrekt Budapest hangzott el - kapott is érte komoly tapsot, füttyögést és úúúúúúú-zást.
Tudom, biztos betanították neki, de két órával később, elköszönőben ismét hibátlan "Budapest, we love you!"-val köszönt el.
A hangról nincs mit mondanom. Aki úgy érzi, hogy azért mentem Tom Jones-ra Tankcsapda helyett, mert öregszem, az úgysem jutott el idáig. Aki pedig - velem együtt - úgy gondolja, hogy egyszerűen ott kellett lenni és meghallgatni, annak nem kell külön elmesélnem.
A színpadkép, a fények, a zene az első pillanattól hozták a Las Vegas-i hangulatot. Legalábbis azt, amit én - és valószínűleg még nagyon sokan - "lasvegasi" hangulatnak gondolunk, és amit ekként elvárunk. A zenekar mögötti képernyőkön az éppen aktuális dalt aláfestő animációk mozogtak, hol egy pszichedelikus, Austin Powers-i színes-tréfás plazma, hol egy végtelen hosszúságú teliablakozott fal. A Burning down the house alatt pedig természetesen tűz, lángok, robbanás.
A menetrend persze profin felépített volt. Nyitottak két dallal az új albumról, majd szép lassú vándorlás az ismert klasszikusok felé. A Delilah-tól úgy jutottunk el az It' not unusualig, hogy az idősebb generációnál sem jelentkezett az aritmia. A Stoned in love című, Chicane-nal együtt jegyzett trance-nóta alatt (ami egyébként meglepő volt, de cseppet sem hangzott idegenül a koncerten) azonban már látható volt némi elszállingózás, a basszus és a 72 fölé pörgő BPM már sok volt a nyugdíjasoknak.
Meg is jelentek lelki szemeim előtt a nénik, ahogy az egyes villamoson hazafelé megbeszélik, hogy "Az unokám is ilyen tiesztozenét hallgat, de én ezt nem bírom, hová fajult a világ, borzasztó, a múltkor is a postán..."
Pedig a finálé sem volt piskóta, a Sexbombot kihagyni felér a skandináv bikinicsapat elutasításával egy kiadós CoD-LANparty kedvéért. (Itt mondjuk nem tudtam nem gondolni arra, hogy mindjárt belép Max Raabe, és ő folytatja a dalt.) A ráadásban pedig, ahogyan megtippeltem, az Art of Noise-zal közös, Prince féle Kiss, majd zárásnak a Take me back to the party. Hallani kell. Élőben. Igen jó.
És amit soha, sehol máshol, az igazi, hamisítatlan "Oh yeeeeeeeeaaaah!"
Mindennek tetejébe pedig, amire már hetek óta gyúrúnk, ellesni az eredeti Tom Jones-i topogóst. Jelentem, megvolt, bár reprodukálni nem tudnám. Erre gondolok:
Jó volt, na. Aki (hozzám hasonlóan) csak felvételről hallotta A Hangot, legközelebb ne hagyja ki. Mit a teológia, meg a geológia. Ég és Föld, Ég és Föld.
