Fussunk előre: a címben semmilyen barokkos túlzás nincs, Pablo Escobarnak valóban volt egy Wartburgja. Egy szép kék, platós, 311-es púpos Wartburgja. OK, megértem a hitetlenkedést, bennem is felmerült pár kérdés ezzel kapcsolatban, a válaszok alább.

Elsőre nyilván azt gondolná a tisztelt olvasó, amit én is: a drogbáró legendásan ki volt tömve készpénzzel, annyira, hogy egyszerűen képtelen volt elkölteni. Így aztán mindenféle eszement dologra elszórta, többek között egy komplett állatkertre, vagy autókra. Hát, vett egy Wartburgot készpénzért, néhány bőröndnyi dollárért áthajózta egy másik kontinensre, csak mert megteheti. De nem, a kokainkirály ennyire nem volt elkötelezett autógyűjtő. Wartburgját még kezdő bűnöző korszakában vásárolta, nagyjából úgy, ahogyan mindannyiunk megvette első, kis költségvetésű, használt autóját. 

Pablo Escobar Wartburgja a Haceinda Nápoles egyik garázsában

Gyárthatunk ideológiákat, hogy vajon mi lehetett az oka arra, hogy éppen Wartburgot vásárolt. Hiszen egy rendes bűnöző drága, menő autókkal villog, és hát, a Wartburg esetében nehéz olyan koordináta-rendszert találni (az NDK-n kívül), ahol az menőnek tűnik. Mondhatnánk, hogy egyfajta egy-vagyok-közületek villantás volt ez a medellíniek felé, akik előtt Escobar szeretette így mutatni magát, vagy költhetünk legendát arról, hogy az arrafelé egyébként teljesen ismeretlen Wartburgot nehéz volt a rendőrségnek azonosítania - de a valóság valószínűleg közelebb áll ahhoz, hogy ekkor még egyszerűen nem volt annyi pénze, hogy a helyi viszonyok között is elfogadott autót vásároljon. Van ez így, a legnagyobbaknak is megvan a maga első ilyen szintű... vitrinjük.

A pénznek nincs szaga. A Wartburgnak mondjuk van, de nem bánjuk.

Ez lehetett a szlogenje az NDK és Argentína kereskedelmi együttműködésének, amely eredményeképpen a határozottan szélsőjobbos vezetésű Argentína és "Az első szocialista állam német földön" előbb motorokat, majd Wartburg összeszerelő készleteket hajózott át az Atlanti-óceánon, nagyjából 12000 km-es távolságra.

A történet 1946-ban kezdődik, Juan Peron, a radikális jobbos tábornok a Partido Laborista (Munkáspárt) jelöltje  (igen, az ő felesége volt Eva Peron, azaz Evita) nyerte az argentín elnökválasztást. Nacionalista és populista kampányígéreteinek szerves részét képezte a független ipar, és így az autógyártás megteremtése. Természetesen első dolga nem ez, hanem a politikai ellenfelek buzgó eltakarítása volt, beleértve saját pártját is. 1947-ben megalapította a Partido Justicialistát (kb. Igazság Párt), amely szép lassan pártállamként átvette az ország irányítását. Azért ahogy ezzel végzett, valóban nekilátott a nemzeti tulajdonban lévő könnyű- és nehézipari üzemek felállításának.

Az autóiparra 1951-ben került sor. Ekkor állt fel a Justicialista autógyár, amely – nem meglepő módon – az állampárt nevét kapta. A sorozatgyártás 1952-ben indult, a roppant fantáziadús nevű Justicialista Sedannal. Ez egy 4,3 méteres, kétajtós, orrmotoros és elsőkerék-hajtású autó volt, orrában egy 690 köbcentis, kéthengeres, kétütemű motorral. Külsejét bevallottan a korabeli Chevroletek ihlették, motorja pedig, bár a források szerint saját gyártású volt, nagyon gyanúsan hasonlított a DKW háború előttről származó motorjára.

Justicialista Sedan

Az alvázat az első verzióhoz egyértelműen és bevallottan az NSZK-ban készülő F89-ről vették, persze valószínűleg nem pénzért, hanem egy szép nagy indigóval, és eredetileg a motort és hajtásláncot is ugyanonnan tervezték beszerezni. Azonban ekkor nem volt kereskedelmi kapcsolat az NSZK és Argentína között ebben az időben, így más megoldást kellett keresniük. 

Persze sokkal valószínűbb, hogy egy nem igazán reklámozott együttműködés keretein belül a Chemnitzben , izé Karl-Marx-Stadtban gyártott IFA F8, majd később az AWZ P70 motorjából került néhány konténernyi Argentínába, és - legalábbis részben - ezeket szerelték "saját gyártású" motorként a Sedanokba. Hiszen a DKW F89 és az F8/P70 motor nem csupán technikailag azonos, de akár egy az egyben is felcserélehetőek egy kész autóban. És hát annak jól követhető nyoma van, hogy 1955 és 1962 között Buenos Airesben működött az NDK kereskedelmi irodája, amelynek szervezésében 1960-ban a Justicialista autógyár vezetői jártak Eisenachban, 1963-ban pedig a Wartburg gyár egyik vezető mérnöke látogatott el Montevideoba. Így valószínűsíthetjük, hogy miután rájöttek, ugyanazt kaphatják meg keletről, mint nyugatról, de egyrészt olcsóbban, másrészt a pénzre éhes NDK szívesebben is áll szóba velük, mint a szélsőjobbra akkor nagyon is érzékeny NSZK, eltekintettek az ideológiai különbségtől, és bevásároltak Karl-Marx-Stadtban.

Egy kis kitérő erejéig próbálkoztak négyütemű verzióval is, egy Puch-eredetű, 800 köbcentis motort építve az orrba, de az igénytelen, jóval egyszerűbben javítható kétütemű verziót a vásárlók is jobban kedvelték, és a gyár is problémamentesebben boldogult az "előállításával", így hamarosan visszatértek a büdösebbik verzióhoz. Igaz, erősítettek, a kétütemű, kéthengeres blokkot lecserélték az általunk a Wartburgokból ismert háromhengeres, kétütemű motorra. Így a Justizia Sedanok későbbi évjárataiban már ezt találjuk.

Mindenesetre a gyártás kezdetéről megjelent korabeli beszámolók (itt egy remek válogatás, jól láthatóan darabokból épülő motorral) azt sugallták, hogy az egész autó rendszámtól rendszámig kizárólag a dicső argentín mérnökök és munkások keze nyomán jött létre. Még akkor is, amikor megjelent a Justicialista (Grand) Sport, amiben teljesen egyértelműen egy Porsche blokk fekszik, egyébként az orrban:

Természetesen gondoltak a keményen dolgozó kisemberekre is, elkészült a Justicialista Camionete, platóval, és szintén kéthengeres, kétütemű motorokkal. Itt egy remek galéria egy felújított darabról, gyönyörűen azonosítható a motor. Érdekes, hogy nincs nyoma annak, hogy a Camionete esetében is átálltak volna a nagyobb motorokra, pedig itt valószínűleg hasznosabb lett volna a plusz erő.

 Justicialista Camionete

Elméletileg létezett kombi is, legalábbis prototípus formájában, de erről nagyon kevés információ maradt fent, még az egyébként sem túl jól dokumentált márkához képest is. Hogy valóban gyártásba vették-e, annak nincs megbízható nyoma.

Egy Justicialista, kombi karosszériával

 A gyártás boldogan folydogált a Justicialista gyárában, egészen addig, amíg 1955-ben Peront egy arrafelé szinte hétköznapinak mondható puccsal meg nem buktatták, pártjával együtt. Dél-Amerikában egy rendes puccs többnyire ideológiai fordulattal is jár, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a gyárat is átnevezék. Ettől kezdve Graciela néven futottak az autók. Tovább gyártották mindkét modellt (a Grand Sportot nem), de 1960-ra annyira elengedték a Nemzeti Autógyártás kezét, hogy modellfrissítés vagy ráncfelvarrás helyett - nyilván költségtakarékossági okokból - egyszerűen eldobták a korábbi formákat, és elkezdtek Wartburgokat összeszerelni.

Graciela GW prospektus, 1962

Az "új" modell a Graciela GW nevet kapta, amelyből a GW nagyon fantáziadús módon Graciela Wartburgot jelent. Igen, az autó teljes neve Graciela Graciela Wartburg lett. Megjelenésében gyakorlatilag nem különbözött az NDK-ban gyártott és utcára bocsájtott autóktól, csupán a díszrácsot egészítették ki az első két évben egy plusz emblémával. Nem szégyellősködtek, nem volt már szükség arra, hogy egy nagy flakon Nemzeti Büszkeség sprayvel lakkozzák át az autót, így még a kezelési könyv is azonos volt az NDK-s verzióval, persze spanyol nyelven (az alábbi videóban 1:34-től).

A gyártás 1962-ig tartott, és nagyjából egyező források alapján kb. 2250 GW készült el. Eddigre szépen átálltak a pickupoknál is az eredeti Warburg karosszériára. Itt az egyetlen különbség a plató kialakítása. Nem mondanám, hogy az "eredeti" Wartburgok platókialakítása harmonikus volt, de az argentín verzió ehhez képest is híján volt minden ízlésnek. A legtöbb esetben egyszerűen vasprofilok összehegesztésével készült el a rakfelület, némi deszkázással. A Graciela márka alatt azonban már nagyon alacsony volt a platósok aránya, és ezek töredéke maradt fenn mára.

Szerencsére egy igen, ami jelenleg talán a leghíresebb Graciela GW egész Dél-Amerikában. Szűkebb hazája amúgy nem is Argentína, hanem Kolumbia, egészen pontosan Medellín - és itt érkezünk meg címadónkhoz, Pablo Escobarhoz. Egykori rezidenciája, a "Haceinda Nápoles" jelenleg forgalmas turisztikai célpont, az arra járók megtekinthetik legendás gazdagsága megmaradt nyomait. Így néhány autóját, motorját is, közöttük ezt az ízléses kék Wartburg (pontosabban Graciela GW) Pickupot:

Pablo Escobar Wartburgja a Haceinda Nápoles egyik garázsában

Az autó hivatalosan Pablo bátyja, Roberto tulajdona volt, de a helyi legendák szerint a drogbáró használta pályfutása elején arra, hogy Ecuadorból Kolumbiába kokaint csempésszen. Ez persze vagy igaz, vagy nem - de sokkal nehezebben megválaszolható kérdés az, vajon hogyan kerülhetett Kolumbiába az autó?

Sem a Graciela, sem a Justicia nem exportált ugyanis hivatalosan autót Argentínán kívülre. Már csak azért sem, mert kapacitásuk is alig volt erre, hiszen a gyártás végére sem nőttek ki a manufakturális méretből és gyártástechnológiából. De ha mégis olyan mértékben ontották volna az autókat, hogy lehetőségük lett volna azokat külföldre eladni, biztosan nem Kolumbiát választják elsődleges célpiacnak. Oda ugyanis akkor még nem vezetett út (ma is csak Perun keresztül, a Csendes-óceán partján autózhatunk oda, úgy kb. 6300km megtételével), légi úton, vagy körbehajózva a kontinenst pedig egyszerűen nem érte volna meg, annyival emelkedett volna az amúgy külföldön teljesen ismeretlen autó ára.

Sajnos a megfejtéssel én is adós maradok, nem sikerült forrást találnom arra, hogyan kerülhetett ilyen messzire az autó a gyártól, sem arra, hogy Escobar hogyan botlott bele, amikor úgy döntött, márpedig holnaptól bűnözni fog. Így csak egy suta tanulsággal zárhatom ezt a posztot: ha eddig nem lettél dúsgazdag drogbáró, már ne nagyon reménykedj, mert a Wartburg 311 Pickupok ára ma már az egekben, működő drogbiznisz nélkül kevés esélyed van egyre, ez pedig így, sajnos, klasszikus 22-es csapdája.

Mindenesetre aki szomorú és csalódott, mert nem oldottuk meg  a rejtélyt, az vígasztalódhat még néhány Justicialista és Graciela videóval az alábbiakban.

 ...és még egy, nem beágyazható videó ide kattintva, amin jól megfigyelhető a keletnémet kéthengeres motor.

Szociautók még:

Skoda 1203: "A termelési értekezletről, továbbképzésről, pártrendezvényről, esetleg vállalati esküvőről hazaérkező cégvezetés nyolc irányba dőlve horkolhatott a delirium tremens felé félúton."

Dacia 500: "kicsit átdolgozták a tervet, és a 80-as évek végére elhatározták a gyártást is. Temesváron találtak hozzá egy ipartelepet, ahol egy úgy-ahogy vegetáló gyár működött, fő profiljaként tyúkketrecet állítottak elő."

Trabant: "A Trabant papírból / fából / farostlemezből készült - Természetesen egyik sem igaz."

Lada Oka: "2002-ben egy szimpatikus úriember úgy gondolta, az OKA egyik jelentős piaca lehet az Amerikai Egyesült Államok."

Lánctalpas, Trabant-motorral: " Itt valódi páncélosokkal, tankokkal éleslőszereket lőttek - még ha azok a tankok kisebbek is voltak az átlagnál."

Csajka: "Legyen nyolc henger, nyolc hengerrel is lehet közlekedni, nem igaz ? Ezeknek a kutyáknak semmi sem elég, nagyobb autót akarnak még a főtitkár elvtársnál is."

Syrena:  "a motor sem volt új konstrukció: egy tűzoltószivattyú S-15 nevű, kétütemű, kéthengeres, 744 ccm-es, 27 lóerős  "erőműve" került a kisautó orrába"

Polonez: "1990-ben a Fiat kétliterese helyett megérkezik a Ford-motoros FSO Polonez 2.0 SLE, amely 105 lóerejével és 165 km/h végsebességével egész kényelmes autózást biztosítana - ha nem lenne iszonyatosan drága a lengyel autóra vágyóknak."

Sachsenring P240: "Azért tudni kell, hogy nem a szocialista öntudat keltette buzgalom indította be az agyalást, hanem az 1953 szeptember 13-án kelt leirat az NDK Gépipari Minisztériumától, amelyben megbízták a Horch fejlesztési részlegét egy középkategóriás autó kifejlesztésével. "

Uni 1: "A Trabantot gyártó VEB Sachsenring, később Sachsenring Automobilwerke GmbH útja nem volt könnyű, amíg eljutott az ismert kétütemű műanyagdobozoktól az Uni 1-ig."

AWZ P70: "AWZ P70, a Trabant elődje, vagy a legkevésbé ismert Audi?"