Madonna on Twitter
When you've been arguing with fed-ex all week that you really are Madonna and they still won't release your package. �!#bitchplease
Madonna (vagy ahogy a személyi igazolványában állt, Csicsóné Lujza) egy fáradt hajnalon épp Bátaszékről érkezett haza, ahol a polgármester fiának lagziján haknizott. Igen fárasztó este volt, a szokásos repertoárral készült (Material Girl, La Isla Bonita, Like a Prayer, Papa Don’t Preach és hasonló klasszikusok), de a részegedést már hajnalban, derékszögű borókapálinkával kezdő násznép ezekből egy kurva kukkot sem értet. Így amikor az első számban odáig jutott, hogy “I’m a material...”, a menyasszony bátyja (egyébként az önkormányzati vagyonkezelő igazgatója) elragadta a mikrofont, és beleüvöltötte, hogy Ájma CSIRIÓÓÓ!
Na, innentől nem volt mese, neki is innia kellett, és bár az első két pohárnál azt hitte, meghal, vagy talán már meg is halt, a harmadik már magától csúszott a negyediknél pedig egészen magától értetődőnek tűnt, hogy a közönség késének megfelelően inkább jó magyaros nótákat énekeljen, mint például a Kombinét, kombinét, csipkés kombinét, az Elment a Lidi néni, vagy a Kis falumban ott születtem én.
Hajnalban, amikor a devizahiteles Kalosszal keresett parkolóhelyet a panel előtt, már nem volt olyan szép a világ. Irtózatosan másnapos (vagyis hát inkább még aznapos) volt, ment volna aludni végre, de a sok proli mind otthon volt még, csak az Aldinál tudott megállni, onnan kellett hazasétálni a dögnehéz táskával, amiben a fellépőruhája meg a karaoke-szettje volt. Mennyivel könnyebb volt a csillámos-flitteres banyatankkal, gondolta magában, de két hete kitört az egyik kereke, és azóta nem volt ideje kiszaladni a csepeli piacra a Táskás Terához egy másikért. Így most a Filában hordta a cuccát, ugye, volt értelme gyűjteni a pontokat!
Amikor végre odaért a lépcsőházhoz, elővakarta a kulcsát, amivel előbb a lépcsőház ajtaját nyitotta (bezzeg az összes többi lépcsőházban már kódos ajtó van, csak náluk szavazott ellene a lakógyűlésen a hetedikről a Tamásik-család, pedig ők nem is laknak otthon, de az albérlőjük kényelméért nem akartak harmincezret fizetni, egyben, vagy a közös képviselő magánbizniszében tizenkét havi részletre, havi háromezerrel), majd a postaládát. Kimarkolta a szórólapokat (hiába volt már a sok “Nem kérünk reklámot!” matrica után nyomtatóval, Comic Sans fonttal kiírt “Ne szemetelj a postaládámba, mert eltöröm a kezed, te nyomorék!” felirat a kisajtón, a szórólapos nem csak nem szeretett, de nem is nagyon tudott olvasni), és az odakészített papírszemét-gyűjtő ládába szórta őket.
Maga sem érti, hogyan, de megakadt a szeme az odahajított kupac sarkából kilógó postai értesítőn. Lehajolt, kihúzta, és szemügyre vette. Semmi kétség, neki szól. Címzett: Madonna, 1214 Budapest, Kossuth Lajos u. 114, IX. em. 56. a.
A feladó rovat nehezen volt olvasható. Madonna arra gondolt, nyilvánvalóan orvos lehetett a kézbesítő, mielőtt szakmát váltott, a recepteken látott ilyesfajta dadaista írásképet, ahol a szó értelmezhetősége, írásképe háttérbe szorult az írás esztétikájáért, mint önmagáért való öröm mögott.
Sokáig meresztgette fáradt szemeit, hogy megfejtse, ki küldhette a levelet. Próbált elé és mögé fókuszálni, mint a Füles magazinos 3D-s mozaikképeknél, ahol ha ügyesen nézünk, megláthatjuk a színes fehérzajból kiemelkedő térhatású pocsolyát, a felszínén úszó krumplikkal, de az is lehet, hogy épp az írásra próbált fókuszálni, csak a szeme nem volt már olyan hangulatban, hogy csak úgy bemondásra ugráljon a gazda kénye-kedvére. Közben arra gondolt, micsoda szerencse, hogy ilyen postásuk van, ha bármi egészségügyi problémája van, közel a segítség. Meg is kérdezi majd, ha összefutnak, hogy nem tudna-e esetleg felírni valamit odalentre, mert gyakran éget és viszket. Nem, nem, annál lentebbre, a lábára szedett fel valami gombát, valószínűleg Tápiószecsőn, ahol nem volt külön öltözője a falunapon, a focistáknál kellett zuhanyoznia, mezítláb (mert a Filában nem volt külön zseb, ahol száradhatott volna a vizes papucsa hazáig). Még jó, hogy a meccs után a focisták igyekeztek kifelé, nehogy lemaradjanak az ingyen vizezett sörös promócióról.
És akkor az agya felböfögte a valahol hátul feldolgozott és megfejtett kódot:
Svájc.
Svájcból kapott levelet!
Namost vagy a Marika írta, a lánya, aki kiment takarítani (hát igazából szíve mélyén ő is tudta, hogy ez inkább úgy értendő, hogy “takarítani”, de mivel nem tudott változtatni a helyzeten, inkább azzal nyugtatta magát, hogy ez maximum csak afféle konzumálást jelent, az ő Marcsija nem olyan lány), de ő skypeolni is csak akkor akar, ha szüksége van valamire, mondjuk a NAV-nál kell intézni valamit neki, amire anyának nyilván van ideje és idege, ha meg küld valamit, akkor azt mindig emailben (lourdes@, a mari@ már nem is jó!) teszi.
Vagy, és erre csak egészen óvatosan mert gondolni, a kiadója várja vissza. Tudta, hogy amióta az a joviális magyar gázszerelő beszállt a Maverickbe, aztán rávette, hogy a kedvező adózás miatt költözzön Magyarországra (Lujzika drága, hát mit gondol, miből engedhetjük meg magunknak a 27%-os VAT-ot? A megmaradt, le nem adózott forintjainkból! És itt nincs euró, ami mindjárt bedől, itt ezeréves magyar forint van 1946 óta!), szóval azóta a kiadó központja Zürichben van, mert így már tényleg, szó szerint is át lehet talicskázni a kimentett pénzeket a HSBC fiókjába az utca túloldalára. Kézenfekvő volt az ötlet, hát tényleg, ki a fene akar kompjegyet fizetni egy kurva talicskára, hogy átkeljen vele az óceánon, és utána még fel is kel tolni az Alpokba. Az elképzelés nagyszerűségén még az sem változtatott, hogy aztán a kedves iparos lassan kitúrta őt a saját kiadójából, amikor megpróbált keresztbe tenni annak, hogy a legújabb magyar megaslágert “Hungary is fishy smell” címmel kiadják az angolszász piacon is. Lawrence előbb azzal érvelt, hogy a büdös már a Nirvanának is hogy bejött, aztán végül egyszerűen csak megemelte az alaptőkét két tejgazdaság és egy sertéstelep tárgyi apportjával olyan magasra, hogy Madonna részesedése csak 1.5% maradt.
Na de most biztosan rájöttek, hogy nélküle nem megy. Tuti a kiadója lesz az! Nem is bírt magával, felkapta az értesítőt, és úgy, ahogy volt, izzadtan és dohányfüstösen, Kappa susogósban, vállán a húsz kilónyi Filával futott a Nagypostáig. Hiszen tudta, a Kisposta csak levelet vesz fel, a Küldemények Kiadása ablakot húsz éve nem nyitották ki, mögötte a postások teakonyhája rejtőzött, amit 1984-ben, az építéskor valamiért kifelejtettek az épületből.
A Nagypostán kivárta a sorát, az ablakhoz érve fáradt mosolyt villantott a postásnénire. Nem kellett volna. A postásnéni negyven éve ült az ablak mögött (majdnem végig ugyanaz mögött, csak néha, mikor Irmuska szabira ment, ült át egy-egy hétre a csekkfelvételre), és ez alatt a negyven év alatt még SENKI nem mosolygott rá. Na, ő sem mosolygott még rá senkire munka közben, de még otthon is alig, mi oka lett volna rá? A szája arra a jól ismert, finom bajusszal keretezett vékony, enyhén lefelő ívelő csíkká keskenyedett, amivel gyakran találkozhatunk bármilyen pénztárban, hivatalban, önkormányzatnál, vagy - mint jelen esetben - postán, ahol szomorú és keserű emberek rendelkezési jogot kapnak BÁRMI felett, vagy csak lehetőséget kapnak mások csuklóztatására, rendre utasítására.
Szóval a postásnéni nyugtázta ugyan a mosolyt, de nem oldódott cseppet sem. Sőt, kiegyenesedve kicsit hátrébb is húzódott, és kérdő tekintetét Madonnára vetette. Jól megnézte az arcát, hogy ha később szükség lesz rá, felidézhesse. Ismerősnek találta, de nem tudta hová tenni. Talán a kisközértből, ő szokott kisegíteni a sajtpultban?
- Jó napot kívánok, egy értesítőt kaptam.
- Körülbelül mekkora?
- Hát ekkora, elhoztam.
- A KÜLDEMÉNY MEKKORA?
- Ja, elnézést, nem tudom, hát még most szeretném átvenni, sajnos még nem láttam, de biztosan nem lehet nagy - hunyászkodott meg Madonna, ahogy a szemöldökök egyre összébb és még összébb húzódtak.
- NEM TUDJA, MEKKORA??? Pfffhhh...- pöffentette a postás néni, aztán egyet horkantva felállt, felmarkolta az értesítőt azzal a gondosan begyakorolt, kellően megalázó gyűrőmozdulattal, ami azért ANNYIRA nem gyűri meg az értesítőt, hogy ne lehessen elolvasni, és hátrasétált.
Tizenöt perc után tért vissza, az értesítőt a pultra csapta.
- Még nem érkezett be! - mondta, és a sorban Madonna mögött állóra vetette sürgető tekintetét.
- De... hogyhogy nem, hát itt az áll...
- MÉG NEM ÉRKEZETT BE!!! - süvöltötte a postás néni, és kicsit felegyenesedett a székéről,, hogy jobban rálásson a következő kuncsaftra.
- De az van ideírva, hogy a levél átvehető...
- LEVÉL? Hát akkor azt kell mondani, hogy ne a csomagokat túrjam, van nekem más dolgom is, mint egész nap a maga küldeményét keresni!
- De én nem mondtam... - kezdte Madona, de inkább elharapta a végét, a postás néni addigra már úgyis egy másik asztalon lapozgattott egy levelekkel teli dobozt A-G felirattal, majd egy másikat, amire H-L volt írva, egy harmadikat (M-S), aztán egy negyediket (T-Z), majd ugyanezt újra, kétszer, egyre hangosabban sóhajtozva.
Végül a harmadik dobozban lett meg a levél a harmadik körben. Postás néni mély, vakbélből jövő sóhajjal emelte ki, és a sarkánál két ujjal tartva vitte az ablakig, ott pedig letette a pultra.
Az üvegen belül.
- Igazolvány, lakcímkártya?
Madonna beletörődve, apró szusszanásnak is beillő, alig észrevehető sóhajjal adta át az iratait. Még jó, hogy megvette azt az állampolgársági kötvényt, különben most nem lenne lakcímkártyája.
- Erre nem adhatom ki. - közölte ellentmondást nem tűrően a postás néni, a levelet magához húzta, az üvegablakból épp elérhetetlen távolságra, és ismét felegyenesedett közben, tekintetével a sorban következőt keresve, hogy jelezze, részéről befejeződött az interakció.
- De...
- Ne dezzen nekem, nem az ön nevére szól a küldemény, hozzon meghatalmazást, anélkül nem adom ki. Ki a következő? - kezelte a reklamációt könnyen, gyorsan, profin a postás néni.
- Dehogynem, az én nevemre szól, nekem küldték, én vagyok...
- Nézze, asszonyom...
- Igen, a Madonna épp azt jelenti olaszul, hogy Asszonyom... - próbálkozott Madonna, de a postás néni feltolta a hangerőt, és folytatta:
- ...maga Csicsóné Lujza, ide az van írva, hogy Madonna. Namost maga nem Madonna, az sem biztos, hogy magánszemélynek küldték, lehet, hogy Madonna Kft, vagy Bt. A céges levelekhez meg meghatalmazás kell, ne mondja már meg nekem, hogy végezzem a dolgom!
- De az én nevem Madonna Louise Ciccone, csak a Kormányablakban elírták...
- Az engem nem érdekel, én nem adhatom ki a küldeményt, tessék továbbmenni, ne tartsa fel a sort!
- De értse meg, a cím is egyezik a lakcímkártyával, tessék megnézni, az útlevelemben meg benne van a rendes nevem, Madonnástól...
- Útlevélre nem adhatok ki küldeményt, személyi igazolvány, lakcímkártya...
Eddigre mindketten (de főleg a postás néni) olyan magasra emelték a hangerőt, hogy a HIVATALVEZETŐ feliratú ajtó feltárult, és mögüle, mint anyakirálynő a méhkaptárból, előlépett Horváthné Irénke.
- Mi a gond, miért hangoskodik a kedves ügyfél? - rikkantott oda az ablakhoz, de amikor meglátta Madonnát, láthatóan felismerte, elmosolyodott, és az ablakhoz sétált.
- Maga az, Lujzika, hát miért nem szólt nekem, hogy itt van? Mi a probléma, Erzsikém?
- Ajánlott küldemény, Irénke, és a személyiben lévő név nem egyezik, és én... - kezdte a postás néni, akiről végre megtudtuk, hogy - nem nagy meglepetésre - az Erzsébet nevet kapta a kereszt... a névadó ünnepségén.
- Ugyan, Erzsikém, a Lujzika énekesnő, a fiam esküvőjén is ő jött fellépni a szintis Dezsővel, lemeze is van már, hát biztosan a művésznevére címezték, ugye, Lujzika, adjad csak ki neki, nem lesz semmi gond,én kezeskedem érte!
Erzsike egy rövid ideig elgondolkodott rajta, hogy kedves is legyen-e a szabálysértővel szemben, vagy csak a küldeményét adja át, és a későbbiekben nézze simán levegőnek. Az utóbbi mellett döntött, mert a történetből azt vette ki, nem lehet olyaa mély a barátság a hivatalvezető és az ügyfél között, ami bármiféle kedvességet, udvariasságot indokolna. Így a kisablakon kívülre lehelyezte a levelet, rá az igazolványokat, de azért úgy, hogy a Kedves Ügyfél érezze: amit Erzsike lehelyez, az LE-VAN-HELYEZVE! Nagy levegőt vett, és ahogy már többször, újra a sorban következő ügyfél felé fordult.
Madonna ellépett az ablaktól, kezében a megszerzett levéllel és az igazolványaival. Megfordult, hogy megköszönje, de Irénke addigra eltűnt.
Remegő ujjakkal bontotta ki a levelet, meg sem nézve a feladót - de a borítékban nem egy Svájból érkező levél lapult. A Scwarz és társa ügyvédi iroda felszólítása érkezett meg, amiben értesítették, hogy az elmaradt Artisjus-tagdíjjal (plusz admin. és ügyv. költs.) átadták az Intrum Justíciának.
Madonna egy mélyet sóhajtva eltette az igazolványait és a levelet a Fila oldalzsebébe, és hazasétált, félúton beugorva a CBA-ba egy ötcentes Dianáért, hogy könnyebben elaludjon. Hiszen már délelőtt 11 volt, alig pár órája maradt, hogy kialudja magát, mielőtt elindul Vásárosnaménybe, hogy fellépjen a Reformáció-emlékoszlop avatásán. Azt még felírta a kis noteszbe, hogy a Like a Prayert azon az estén ki kell hagyni, aztán álomba szenderült.