Bőszénfa gyökerei baráti társaság
Zoli egy ős-bőszénfai család egyetlen élő sarja volt. Illetve igazából nem Zoli, és nem Bőszénfa, csak nem kérdeztem meg, hogy megírhatom-e, ezért lett így.
Zoli punk volt. Nem afféle divatpunk, hanem hardcore taréjos lejmolós, tablettásbor-ivós. Soha semmire nem volt pénze, egész konkrétan megtörtént, hogy a hajléktalanoktól kunyerált dekket, mert cigire sem tellett.
Zoli egyetlen dologra volt képes félretenni - gitárra. Zenekart akart, kiénekelni magából a dühöt. Mert hát düh az volt benne. Mindenki szerint arany jó ember volt, soha senkinek nem ártott, de dolgozott benne a punkság, a fogyasztói társadalommal szembeni gyűlölet. Írt is számtalan dalt arról, hogy bezzeg a gazdagoknak, akik jó helyre születtek, van pénzük kadarkára, meg hogy jókor születtél, jó helyen, meg tudod hát venni magadnak a Szofit.
Nem voltak hát nagy igényei, de annál komolyabbak voltak a zenészi ambíciói. Mármint punk viszonylatban ugye.
Zoli ráadásul kitartó is volt, így hosszú évek kunyerálása után harmincvalahány évesen sikerült az Ecserin szert tenni egy használt, igen megviselt Jolanára. Húr is volt rajta, mind a hat, bár a két vékonyat az első pengetésre sikerült eltépni. Mindegy, punkolni kettő is elég, a másik kettő jó lesz tarcsiba'.
Kerültek társak is, Vili és Bakter, sőt, mivel utóbbinak bejelentett munkahelye is volt, lett erősítő, meg dobcucc. Ezt Vili ütötte, akinek tehetsége kevés, lelkesedése azonban tengernyi.
Hely kellett volna még, de nagyon, próbahely. Majdnem lett is, de a gitárra spórolásnak része volt a szülőktől örökölt ház villanyszámlájának... khmm... rezsicsökkentése is. Hogy, hogy nem, épp a zenekar első próbájának előestéjén kötötték ki véglegesen az áramot az idősebb, egyébként helyben igen nagytiszteletű idősebb Zoltán által hosszú évek brigádvezetésével felépített családi házból. Elektromosság nélkül meg punkzenét játszani nem menő, azt meghagyták a Rodrigo és Gabriellának.
Háromnapi intenzív és odaadó bánatborozás után azonban megoldásra jutottak. Itt egy pillanatra lassítsuk le az időt, képileg, hogy átérezzük a pillanat nagyszerűségét.
Zoli és Vili a Mákony borozóban iszogattak. Bakter, aki nagyjából állandónak mondható munkahelyén némi gyakorlati tapasztalattal is rendelkezett, épp a mellékhelyiségben tartózkodott. Hányta a piszoárba vörösboros-ketchupos melegszendvicset, ami egy átlagos mellékhelyiségben nem volna illdomos, a Mákonyban azonban az előrelátó gondnokság kiskalapáccsal összetördelte a fajansz lefolyójának lyukai között a porcelánt, hogy nagyobb szemes takarmány is akadálytalanul tűnjön el a csatornában. A vendégek hálásan fogadták ezt az újítást, ami abból is jól látható volt, hogy minden piszoár felett hosszú retkes csík húzódott a falon, amely az úri közönség homlokzsírjából rajzolódott ki a tisztasági festéstől mentes hosszú évtizedek alatt. Majdnem ennyire zajos siker fogadta a másik újítást is, amikor a mellékhelyiségbe vezető összes ajtót leszerelték, úgyis csak útban volt a sürgősen hányni siető vendégeknek.
Amíg Bakter a fajansz felett énekelt, Vili lehúzott egy decis kortyot a Mákony's Daily Offer pillepalackos asztali fehérből, és odaröffentett:
- Bazmeg, sosem lesz próbate blllünk rmünk (a blllünk inkább a Daily Offer lehetett, mint Vili maga), nem fognak sehová beengedni. Ahhoz mi túl gyökerek vagyunk.
- Ja, ja, mindenki tudja, mi vagyunk Bőszénfa Gyökerei - erősítette meg szomorúan Zoli.
- Mi van, pöcsök, hagyományőrző egyletet alapítotok? - kérdezte Bakter, aki megtisztult fejjel és gyomorral érkezett vissza nagy lendülettel a reset-szobából.
- Ez az, baszki, megvan! - kiáltotta volna Zoli, de a szája éppen teli volt borral, és bár igyekezett lenyelni, ez ellen nem csak a bor, de a gyomra is határozottan tiltakozott. Így inkább csak morogni tudott, de azt nagyon határozottan, tágra nyitott szemmel, óriás pupillákkal.
Így esett, hogy harmadnap (azért nem rögtön másnap, mert... mert.... mert másnap, na!) Bakter, mint a munkahelye révén egyetlen, nem punkok számára is úgy-ahogy elfogadható állapotú ruházattal rendelkező egyén megjelent a helyi művelődési házban, az igazgatót keresve.
Tera néni, az igazgató az ötlet hallatán nagyon izgatott lett. A sok bálásruha- meg olaszcipő-vásár közé végre bekerül egy hagyományőrző egyesület is, pláne úgy, hogy a Sági Zoli bácsi unokája lesz a titkár. A Sági Zoli bácsinak járásszerte híres volt a fényképgyűjteménye, Czetkájának oldalkocsijára volt felcsavarozva a háromlábú fotósállványa, úgy járta a környéket. Mindent tudott mindenről több tízkilométeres körzetben. Ha az ő fia az egyik alapköve a bőszénfai hagyományőrzőknek, hát azok a hagyományok őrizve lesznek, az kurvaisten.
Szegény Tera néni nem tudta, hogy a fotógyűjteményből gyújtóspapír, a Czetkából bor, a fényképezőgépből angol zászló mintás póló lett - hát legalább ez utóbbi őrzi a hagyományokat, ha nem is olyat, amiről Tera néni valaha is hallott volna.
A szerződést gyanútlanul aláírta a művelődési ház, és így lett a Bőszénfa Gyökerei Punkegyüttes és Hagyományörző Egyesületnek próbaterme.
