Nyiki és a Mercedes part 1.

Nyikolaj egy ukrán világjáró volt. Bejárta a világot keresztül-kasul, hobbiutazóként. Ennek költségeit úgy fedezte, hogy ahol utazásai során olcsón megvehető, drágán eladható autót talált, azt megvette, hazaszállította Ukrajnába, és borsos haszonnal eladta.

Én onnan ismertem, hogy a nyugaton felvásárolt autóival időnként meg-megállt nálunk, egy rádió, egy kihangosító, egy riasztó, vagy bizonyos értékesebb autók esetében 2-3 indításátló beszerelésére.

Mivel mindezt komoly, ipari mennyiségben művelte, természetesen cége is volt ilyen profillal, amely Ukrajnára vonatkozó import-engedéllyel is rendelkezett.

Eljött azonban a nap, amikor Nyiki a frissen megvásárolt, hófehér, nagyjából ezer kilométert futott Mercedes W140 600SEL-re Magyarországon talált vevőt.

Mivel szigorúan adott a szabályszerűségre, megpróbálta megoldani hivatalos úton. Keresett egy céget, amelynek Magyarországra szóló importengedély volt a birtokában, így megvásárolhatta Nyiki Mercedesét, és továbbadhatta a magyar állampolgárságú magánszemélynek.

Ez a cég történetesen a már akkor is kétes hírű Conti Car volt, bár a történetben ez nem túl releváns. Mindenesetre megtörtént a tulajdonjog átírása Nyikolaj nevéről a Conti Carra, a Conti Car nevéről a boldog tulajdonoséra - ő pedig megjelent a "gépátvételen" a CC zuglói szalonjában. Papírok előkészítve, autó névre írva, szénné szilikonozva áll az üvegfal mögött.

Emberünk, megpillantva az autót, a következőt mondta: "Ööööö... ez szürke belsős? Akkor kösz, de nem kell."

Aztán hazament.

Mit lehetett tenni, CC visszaírta saját nevére az autót, majd ezután Nyiki nevére.

Így lett Nyikolaj egy nap alatt egy ezer kilométert futott, hófehér W140 600SEL első és ötödik, ukrán állampolgárságú tulajdonosa.

Nyilván igen könnyű volt ezek után eladni az autót...

Nyiki és a Mercedes part 2.

Nyikolajnak persze nem ez volt az egyetlen W140-es Mercedese. Egy alkalommal egy egész céges flotta beszerzését bízták rá, a Münchenben megvásárolt (úgy rémlik) 6 db autót kellett leszállítania Lvovba.

Nyikolaj összetelefonálta az embereit, repülőre ültek, átvettték az autókat, és egy csendes április 30-i estén nekiindultak az útnak.

Történetesen ez egy meglehetősen kellemetlen időjárású éjszaka volt. Olyannyira, hogy amikor Nyikolaj és barátai megérkeztek a magyar határra május 1. hajnalban, bármilyen furcsa is, de konkrét 2 cm-es hóréteg fogadta őket az autópályán. Belépés után félre is gurultak az egyik pihenőben, ahol Nyiki több adag kőkemény kávét diktált bele a sofőrökbe, majd rövid szózatot intézett hozzájuk:

- Srácok, nagyon oda kell figyelni. Drága autók ezek, hátsókerekesek, és mindegyiken nyári gumi van. Óvatosan, lassan hajtsatok, nem előzgetünk. Én megyek elöl, mindenki más mögöttem, szépen, libasorban !

Működött is a dolog, egészen Budaörsig. Ott azonban egy nyugtalan Daewoo Tico előzte a sort százzal, szorosan a nyomában egy folyamatosan villogó reflektorpárral. Ettől a Tico sofőrje bestresszelt, és a sor elején kivágott Nyikolaj elé.

Nyikolaj persze fékezett, és ABS meg menetstabilizátor ide vagy oda, a W140 megpördült, eltalálta a jobb oldali szalagkorlátot.

Aztán a balt.

Aztán megállt a külső sávban kereszben.

Aztán megjöttek a többiek.

Nos, május másodikán reggel nyolckor munkába érkezve hat, igen romos W140 fogadott a kapuban. Egy körbetörve, négy elöl-hátul romokban, egynek csak az orra tört.

Érhető módon Nyiki kissé zordan fogadta, amikor megkérdeztem, mióta foglalkozik roncsautó-importtal...

Az új dobos

Valamikor, talán '96 környékén a Csepel és Pesterzsébet közötti Molnár-szigetre kompoztunk át Csaba barátommal, egy kellemes esti Akela-koncertre. Csendben sörözgettünk a kirakott asztaloknál, és az ilyenkor szokásos hülyeségekkel töltöttük az időt, miközben vártuk, hogy a kocsmamanó a homlokunkat az asztalhoz ragassza. Éppen arról beszélgettünk, hogy az Akela ismét dobost cserélt, és az aktuális pergős, Szalay 'Stirlitz' Gábor mennyire hasonlít Csaba barátomra.

A kultúrális esemény még korántsem vette kezdetét, de mi ráértünk. Egy váratlan pillanatban felbukkant egy igen felülalkoholizált, roppant viseltes Running Wild pólóval dekorált srác.

Első blikkre azt hittük, hogy a szokásos lejmoló érkezik, ám ő inkább barátkozni akart.

- Hello, ne haragudjatok, hogy zavarok. Ugye te vagy a Stirlitz ?
- Nem, nem, csak hasonlítok rá.
- De most komolyan...
- Nem, tényleg nem. Mi is épp ezen röhögtünk, de hidd el, nem én vagyok.
- Most miért vagy ilyen g*ci, tudom, hogy te vagy.
- B*zmeg, mondom, hogy nem, nem is ismerem.
- Jóvan, jóvan, nemtom, mérkel... - és közben elballagott.

Alig volt időnk rendesen megvitatni a fickót, amikor visszatért. Hat-nyolc haverjával. Ettől kezdve közösen győzködtek minket, hogy Csaba a Stirlitz. Próbáltuk megmagyarázni, hogy tévednek, de ebben a helyzetben mi már csak rohadékok lehettünk.

A helyzet egyetlen előnye volt, hogy néhány barátkozni vágyó user friss ajándék sörökkel próbált minket megvesztegetni.

Közben egyre többen gyűltek körénk. A nyugodt, felelősségteljes sörözésnek lőttek. Amikor már ott tartottunk, hogy Csabának autogrammot kellett osztogatnai az aktuális Akela-kazetta borítójára (amelynek belsejében már, vesztünkre, a tényleg megtévesztésig hasonlító Stirlitz fotója is szerepelt), óriási ötletem támadt.

- Figyeljetek, figyeljetek, kuss legyen ! A bejárattal szemben az a lakókocsi az Akela öltözője. Most mi mind odamegyünk, bekopogunk, és megkérdezzük őket, hogy a barátom-e a Stirlizt. Ha ezt mondják, hogy nem, békén hagytok minket?

- Iiiiggeeeeeeen !

- Akkor hajrá, gyertek !

Odamentünk. Bekopogtunk. Kinyílt. Kinézett rajta Katona László (aka Főnök).

- Szevasz, bocs, csak az van, hogy a barátomat cseszteti itt háromszáz ember, mert azt hiszik, ő a Stirlitz. Légyszíves, mondd el nekik, hogy nem ő az.

- De hát ő a Stirlitz - és becsukta az ajtót.

Na, itt volt végünk. Az csak egy dolog, hogy a világ összes átkát kaptunk azonnal a fejünkre, mekkora g*cik vagyunk, hogy letagadjuk Csaba "Stirlitzségét", de egy pillanat nyugtunk nem volt a koncert kezdetéig.

Amikor az Akela rákezdett, végre elvonult a tömeg a színpad elé. Így tettünk mi is, élveztük a finom, cizellált rakendrollt.

A tömegben hajat rázva egyszer csak elénk került a történet elején felbukkant Running Wild-pólós srác, aki az egészet elindította.

Kitágultak a pupillái, Csabára nézett, majd a színpadra, a dob mögé. Aztán megint Csabára, majd megint a színpadra.

Aztán elmosolyodott:

- Ügyeeees, ügyeeees ! - és elballagott.

1 kiló Ánizs

Amikor a törökbálinti Cora megnyílt, még nem lehetett minden második sarkon hipermarketbe botlani. Csepelhez az akkori "lefedettség" fényében relatíve közel volt, így havi egyszer rendszeresen autóba ültünk, és kiugrottunk vásárolni.

Peti, akit barátnője, Kata rendszeresen elzavart nagybevásárlásra, csatlakozott hozzánk, ha már úgyis megyünk. Bevásárlólistájával a kezében el-eltűnt mellőlünk a sorok között.

Egy alkalommal azonban már egy fél órája nem láttuk, és mivel végeztünk, muszáj volt megkeresni, hiszen nem hagyhattuk ott a frissen vásárolt holmival.

Hosszas kutatás után a fűszerek között találtuk meg. A kosara fölött guggolt, és veszettül számolt.

- Segítsetek már, egy kiló ánizst kellene vinnem, de az egész rohadt áruházban nincs még a fele sem.

Ilyen tasakok voltak a kosárban, a polc pedig már üres. 19 darabot sikerült fellelni, ami ánizsból egy komolyabb létszámú család több éves készlete.

- Peti, tutira egy kilót kell ebből vinned ? Mihez kell ennyi ?

- Tőlem kérdezed ? Fogalmam sincs, de ide az van írva, 1 kg ánizs

- Muti ! Figyelj, szerintem egy 1 kg a-rizs

- Jaaaa...

404 - CD not found !