Három kapituláció

Ma, május 9-én ünneplik a Győzelem Napját a szovjet utódállamokban, Németországban pedig tegnap, május 8-án tartották a Tag der Befreiungot, azaz a Felszabadulás Napját. Elég hülyén néz ki, hogy más dátummal ünneplik ugyanazt az eseményt, pedig a magyarázat egyszerű.

Németország feltétel nélküli megadását egészen pontosan 1945. május 7-én, hajnali 2:41-kor írták alá ELŐSZÖR. A nyugati szövetségesek franciaországi, reimsi főhadiszállásán Jodl vezérezredes, Hans-Georg Friedeburg tengernagy és Wilhelm Oxenius vezérőrnagy írta alá a fegyverletételről szóló dokumentumot. A győztesek oldaláról - valószínűleg egyfajta laza kis délután megalázásképpen - sem Eisenhower, sem angol helyettese, Arthur Tedder nem jelent meg, helyettük Walter Bedell Smith tábornok (Eisenhower vezérkari főnöke) és Carl Spaatz az USA légierejének parancsnoka, Morgan, angol altábornagy, Francois Sevez francia tábornok, Ivan Csermurev és Ivan Szuszlaparov szovjet tábornokok fogadták szövetséges részről a kapitulációt.

Moszkvában nem volt féktelen az öröm amiatt, hogy szinte teljesen kihagyták őket a buliból. Sztálin őrjöngött egy keveset, mire a nyugati szövetségesek beadták a derekukat, és hajlandóak voltak az aznapi dokumentumot előzetes jegyzőkönyvnek tekinteni az igazi aláírás előtt. Másnap, nyolcadikán összesereglett minden elérhető újságíró Berlinben, valamint a Tempelhof reptérre megérkeztek a szövetségesek képviselői is. Immár szovjet oldalról is megfelelően magas szinten, a szovjet csapatok legfelsőbb parancsnokává kifejezetten erre az alkalomra kinevezett Zsukov tábornok elnökletével a német katonai-műszaki tisztiiskola éttermének épületébe vonultak, ide:

Bár aznapra tervezték az aláírást, és a dokumentumok is úgy készültek el, hogy helyi idő szerint éjféltől (pontosabban az eredeti szövegben londoni idő szerint 23:00-tól) legyen érvényes a kapituláció, egyszerűen elvitatkozták az időt a ceremónia részleteit illetően. A győztesek és vesztesek képviselői már délután egy óra körül a helyszínen voltak, előbbiek azonban addig-addig gyúrták-módosítgatták a protokolláris részleteket, hogy az ünnepélyes szertartást végül csak éjfél előtt 15 perccel sikerült megkezdeni.

Az aláírás aktusa maga jóval éjfél után történt meg, de a dokumentumok szerint visszamenőleg éjféltől volt érvényes. Így lehet, hogy a német kapituláció május hetedikén (először) ÉS május nyolcadikán (papíron) ÉS május kilencedikén (a második aláírás időpontja) történt meg. Cifrázza a dolgot az is, hogy a papírokban megszabott határidő indőpontjában, azaz helyi idő szerint éjfélkor a londoni időzónában még nyolcadika, moszkvában viszont már kilencedike volt.

Három kézfogás az "Elba felett"

A propaganda persze nem először és nem utoljára szólt bele a háborús híradásokba. Nagyjából két héttel a kapituláció előtt, amikor a kétfelől előrenyomuló szovjet és amerikai csapatok először találkoztak össze az Elba mentén, már nagyon hasonló események játszódtak le.

Április 23-án az Elbától nagyjából 30km-re délnyugatra, a Mulde folyó mentén húzódott a front. Ekkor három járőr indult felderíteni az Elbáig előttük álló, ekkor már harcoló csapatoktól szinte teljesen tiszta terepet. Albert Kotzebue főhadnagy és csapata haladt leggyorsabban. Strehlától nem egészen három kilométerre ők vették észre elsőként a túlparti csapatokat, illetve egészen pontosan egy magányos szovjet lovaskatonát a túlparton. Arra vették ezért az irányt, hogy ott találkozhassanak.

Strehla és a túlparti Lorenzkirch között fontos átkelési pont volt a háború idején. Eredetileg kompátkelő hordta az utasokat, ám a Wermacht egy pontonhidat is épített, amely egészen sokáig sértetlenül állt, ellentétben a környék más hídjaival. Nem volt hát nagy meglepetés, hogy az oroszok közeledtére a helyi lakosság felkerekedett, és célba vette a pontonhidat, hogy azon átkelve inkább az amerikai csapatok karjaiba sétáljanak.

Kotzebue járőrcsapatának érkezésekor azonban a híd már nem volt használható állapotban, azt a Wermacht három nappal azelőtt felrobbantotta - tekintet nélkül arra, hogy azon éppen menekülők keltek át. Akik a robbanást szerencsésen megúszták, nem örülhettek igazán - az érkező szovjetek tüzérségi tüzében szakadtak cafatokra.

A híd Lorenzkirche felőli vége némi nem kívánt dekorációval

Így az áthajózó amerikaiakat bár szívesen fogadták, a szovjetek politikai tisztek mégsem tartották jó ötletnek, hogy a két-háromszáz holttest mellett pacsizva örökítsék meg őket az utókornak. Rövid vodkázás-viszkizés után barátságosan visszatoszogatták hát a három amcsit a csónakjukba, és megbeszélték, hogy pár kilométerrel később találkoznak újra.

 Még ha ez csak a valódi, de nem a hivatalos találkozási pont is, azért emlékhely az van. Igaz, három nyelven is két kis kompról írnak, valójában az amerikaiak kompoztak csak át a túloldalra.

Mentek is úgy öt kilométert, amíg a túlparti Kreinitz falucskával szemben újra fel nem bukkantak a szovjet csapatok. Itt ismét összeeszkábáltak egy kis kompszerűséget, és ismét átkeltek a folyón. Ott már nem volt annyi zavaró holttest, így elkészülhettek az oroszok propagandafotói. A szovjet történetírás máig ezt a pillanatot tekinti a "hivatalos" első találkozásnak.

 A második "találkozó" Kreinitzben.

Nem így az amerikaiak, akik addigra kitalálták, mi legyen az "igazi" és "hivatalos" találkozási pont. Egy ma már névtelen ötletgazda feldobta a "Handshake over the Elbe" kifejezést, ami tökéletesen alkalmasnak tűnt arra, hogy szimbolikus gesztussá nőjön. Hiszen mi szimbolizálhatnál jobban, szebben és főleg sajtóképesebben a nagy eseményt, mint egy kézfogás az Elba FELETT? Így sem az amerikai, sem a szovjet területen, hanem a kettő között, egy igazi, fizikailag is létező határvonalon pózolhatnak a szövetségesek.

Nem volt könnyű olyan hidat találni, amely még annyira ép volt, hogy ne vesszenek oda a kezet fogók a komplett fotós brigáddal együtt, de délután négykor a Robertson hadnagy által vezetett járőr Torgauban összetalálkozott a túloldai szovjet lövészcsapatokkal, és nem mellesleg jelentette, hogy volna itt egy még nagyjából álló híd. Így az amerikai parancsnokság eldöntötte, az ő "első" találkozásuk Torgauban lesz.

Másnap, április 26-án aztán délelőtt tízkor és délután négykor is "először találkoztak" a 69. amerikai gyalogoshadosztály és a szovjet 58. gárdahadosztály parancsnokai, hogy számtalan "első találkozás" fotó készüljön a középen meghasadt Elba-hídon. Az egész megkoronázása képpen pedig másnap eszébe jutott valakinek, hogy a két szerencsétlent, aki tényleg ott volt az "első találkozáskor" (mármint az első torgaui találkozáskor), le sem fotózták. Így aztán április 27-én újra összerántották a fotósokat, és előkerítették Robertson hadnagyot és Alexander Szilvasko hadnagyot, hogy elkészüljön mind közül a legigazibb igazi partifotó.

Az április 26-i propagandafotók

Az április 27-i újrabeállított, valójában legutolsóként elkészült "első" fotó.

A három valóban megtörtént "első" találkozás közül tehát egyik sem az, amit annak ismerünk, hiszen nem ott, nem akkor és nem úgy történt, ahogyan arról a korabeli sajtó beszámolt.

Korabeli fotók: Wikipédia
Friss fotók: saját