Mától ne mondja senki, hogy az unatkozó nyugdíjasok nem szociális érintkezés és ingerszegénytelenítés okán járnak vásárolni.

Közeli hyperbe szaladtam el, mert azt gondoltam, napközben hamar meg tudom vásárolni a szükséges hálózati eszközt. Még ha valamivel drágábban is, mint a szokásos forrásból, de szinte azonnal.

Nem, nem. Merthogy a vevőszolgálaton, ahol garanciajegyért és áfás számláért áll sorba az átlagember, ott napközben dolgos évtizedekbe belefásult szépkorúak basztatják a jómunkásokat.

Szóval hogy állok ott már vagy húsz perce. Az egyik vevőszolgálatos előtt egy őszes pár, a másik előtt egy idősebb bácsi. Hallom, hogy nagy hangon és dühösen - egyben elégedetten - reklamálnak. A bácsi hat-hét tételt, összesen nagyjából 43 Ft eltéréssel - neki felajánlottam, hogy kifizetem a differenciát, csak tényleg haladnánk.

Felháborodott. Nem a megaláztatáson, hogy én megvásárolnám az ő helyét a sorban, vagy valami. Azon háborodott fel, hogy hogyan gondoltam én ezt, itt az ELV számít. Jó, akkor még várok.

Közben a párost figyelem. Vásároltak összesen három különböző literes gyümölcslevet, meg kétszer egy kiló kristálycukrot. A gyümölcslé tizenforintokkal volt drágább a pénztárban a kiírtnál, a cukor pedig kilónként nyolcvannal OLCSÓBB.

Háromszor kérdezett vissza a vevőszolgálatos hölgy. 369 Ft volt a polcon? De 289-et fizetett érte. Kevesebbet. 

Annyiért nem kell - mondta a Vevő, és toppantott.

Visszavetette mind a négy vásárolt tételt, majd elégedetten távozott.

Hát ne magyarázza meg senki, hogy nem a reklamálás kellemesen borzongató érzéséért jött be vásárolni...

Én meg szopok, mert húsz percet állok mögötte a sorban.